Építészeti tervezés

Bizalommal a tervező iránt



Egy fogadáson Newtontól kérdezték:

- Sok időbe telt, Sir, amíg megfogalmazta a nevéhez fűződő törvényeket?
- Az általam felfedezett törvények nagyon egyszerűek.
Gyorsan megfogalmaztam valamennyit, de előtte nagyon sokat gondolkodtam rajtuk.
Mi, építészek is valahogy így vagyunk ezzel. Nagyon szeretem azokat a tervezési megbízásokat, felkéréseket, amikor az építtetővel - legyen az egy családi ház majdani tulajdonosa, egy iroda vagy üzlet üzemeltetője vagy egy iskola vezetője - le tudok ülni és elmesélik az életüket, hogyan éltek eddig, hogyan képzelik a jövőbeli otthonukat vagy munkahelyüket. A tervezőnek el kell mondaniuk időnként olyan bizalmas dolgokat, mint hogy össze kell ugyan költözni az anyóssal, de azért jó lenne, ha nem tudna állandóan átjönni, vagy hogy az iroda két dolgozója nem szíveli egymást, ezért célszerű nem egymásból nyíló szobába ültetni őket. Volt olyan építtetőm, akivel először zenei ízlésünket beszéltük meg, és amikor kiderült, hogy mindketten hasonlóan gondolkodunk a klasszikus és a modern zenéről, akkor kezdtünk bele a családi ház megbeszélésébe. Ezek után a tervező - sokat gondolkodva - már le tudja rajzolni a látszatra egyszerű megoldást.

Általában természetes, hogy a beteg az orvosának, az ügyfél az ügyvédjének őszintén kitárulkozik. Bizonyos szempontból az építészekkel is hasonlóan kell "bánni". De hogyan is választanak tervezőt az építtetők a családi házhoz, nyaralóhoz? A legritkábban hirdetés útján. Nem is igen fordulnak elő hirdetések a mi szakmánkban, hiszen azzal nem is lehet teljes képpel bemutatni egy-egy tervezőt. Többnyire látnak egy házat - barátét, ismerősét, vagy esetleg valamelyik szaklapban, manapság az építész internetes honlapján -, amely megtetszik és úgy gondolják, hogy annak alkotója méltó a megbízásukra. Hiszen az építész az, aki a család életének kereteit megszabja, térben elhelyezi. Ehhez meg kell ismerni az építtetők családi állapotát, munkáját, életvitelét és ízlését - amelyet persze időnként igyekszünk befolyásolni. Magam nemrég építkeztem, így e szempontokat családon egyeztettük, illetve természetesen jól ismerem családunk szokásait. Korábbi sorházi lakásunkban megtapasztaltam, hogy min kell majd változtatnunk. Gyermekeim időnként a szennyes ruhát még a gyűjtőbe sem tették be, csak elé dobták, vagy fiam tornacipői feleségem magas sarkú körömcipőivel festői egyveleget alkottak a szekrényben. Felmértem, hogy immár egyetemista gyerekeimet ha eddig nem neveltük meg, akkor ez a közeljövőben sem fog menni, ezért az új házban inkább megfelelő, a háztartási helyiségbe érkező szennyes ledobót és a család tagjai részére szeparált cipős szekrényt alakítottam ki.

Egy-egy új megbízómnak szoktam mondani, hogy a tervezés közös tevékenység, az építtetőé és a tervezőé. (Viccesen hozzátéve, hogy a tervezési díj azért nem közös!) Nyilván az építtetőnek kell - segítséggel - számba vennie az új otthonban megoldandó feladatokat, amelyeket majd a tervező építész megfelelő gyakorlattal "épületbe fogalmaz". A tervező egy idő után már a család bennfentese, aki megismeri - és kiismeri - az építtetőket.

Bernsteinről mesélik, hogy egyszer New Yorkban egy hegedűtokkal a hóna alatt siető fiatalember ismeretlenül megszólította az utcán és kérdezte, hogyan jut el leghamarabb a világhírű koncert terembe, a Carnegie Halba. A mester válasza: Gyakoroljon! Sokat, gyakoroljon! Építészként - fiatal munkatársaimmal együtt - ezt teszem. Magam büszke vagyok arra, hogy nem egy építtető-tervező kapcsolatom mai napig tartó barátsággá alakult. Sokat gyakoroltam.

A Mi Otthonunk - Vezércikk - 2006. február